Ötkarikás tavasz

Ha már a héten a termálmedencében belém költözött a nyár, legalább érezni akartam a bőrömön a tavaszt, de a hideg, metsző szélben sehol sem találtam. Elmentem hát megízlelni. Tudtam, hol fogják tányérba sűrítve elém rakni az aznap esszenciáját.

Bevezetésként a Tatuin kettős napja aranylott a hófehér tányéron, rántott kecskesajt ízzel, balzsamecetes ruccolával körítve. A sötét kérgű, mályvaszínű, ruganyos, omlós marhaszeletet hatalmas sókristályok ékesítették, és már az adriai nyárról dalolt halkan alatta a tejszínes rizottó. De a tavasz íze igazából a marhaszelet kishúgát, a valószerűtlenül ártatlanul rózsaszín bárányszeletet körítő zöldségbokrétából bomlott ki: padlizsán, cukkini, paprika, zöldbab, spenót, sárgarépa, fehérrépa, fokhagyma - bódító tavaszi zsongás. A végén már csak szélesen mosolyogtunk egymásra a napsárga vaníliaöntetben fürdőző túrós rétessel. A citromhéj, a mazsola és a savanykás túró íze egyszerre játszott a nyelvemmel, és a medve végképp felébredt téli álmából. Bor, mámor, hetedik kerület, az idő helyretolva a maga rendes, komótos, élveteg-álmatag rendjébe, és ebben az időtlen hétköznap délben nincs rosszkedvű ország, naiv portyák, unalmas piknikek…

(A kép még decemberben készült az Olimpia étteremben - Sáfrányos leves feketekagylóval és véreshurkával)

The Second Coming (Watsu II.)

Ma, a termálmedencében döbbentem rá, hogy kitört a nyár. Lehunyt szemmel is láttam, ahogy szétterpesztik a csíkos napozóágyakat, kinyit a lángossütő és kavarog a fokhagyma nehéz illata a sűrű nyári levegőben, ahogy megszólalnak a táskarádiók, és mindenki ropogósra grillezteti magát a nappal. Apu ölbe vett és játszott velem végre, mert Apu olyan keveset ér rá évközben. De most vidrázott velem, mert vidrázni a legjobb, csak fogta fejem a vízben, én összeszorítottam a mancsaim a mellem előtt, és úsztam háton, bumfordin, áramvonalasan és kajánul. Aztán Apa ölbe vett, és Apa erős és biztos, fogta a kis vékony combjaim a nagy erős combjával, és hátradöntötte a fejem, hogy ringatózzak, miközben magasra emelte a kezem a vízből. Föööl meg le, ahogy egy szellő hintáztatja az ágat…

Közben Apa szól, hogy engedjem el magam… persze, ficánkolok megint, azt mondják, hogy nyughatatlan a gyerek… Na, jó, Apa biztos valami jót tervez, nekem meg igazából olyan jó csak lenni ernyedten, mint a rongybaba.

A fejemen érzem a zsebkendőt, hogy ne égjen meg a fejem búbja, a négy sarkán csomó, és Tomi bátyám bíztat a partról, hogy Dundi Fógel: picit kövér vagyok, igen, de olyan kicsattanóan egészséges, mint aki napi két narancs levét issza, és persze fityiszt mutatok neki. Futólag látom még Bornai Tibort, aki hamburgert eszik a mólón.

A táskarádiók recsegnek, és nagy a sor a lángosos előtt, de kit érdekel, ha Apa velem játszik, és kacagok, önfeledten, hogy ez jó, ahogy Apa brrr, brrr, mint a gép szánt velem a vízben jobbra-balra… a nyakába veszi a lábam és úgy enged el, mert tudja hogy nem fogok megfulladni, tartja fejem, mint kisbabakoromban. Apa a szememben egy hős személy, Apa kocsit hajt… De Apa most kihúzza lábam, aztán meg összecsomagolja. Apa, ez nem olyan jó, vigyél inkább hátiban, mert az nekem jár. Engem hátiban kell, hogy vigyenek.

Aztán az ölébe von, hátulról, én meg beleomlok az apaölbe. Itt minden jó, és biztonságos. Két oldalról kezdi masszírozni a nyakam. És felnyögök a brutális fájdalomtól – meg az izgalomtól. Apa abban a pillanatban átváltozik egy sötét hajú férfivá, aki a hálószobám sarkában sűrűsödött össze az éjszaka homályából. (Rém)álom, vágy és képzelet. Testes most is, de a test csak tömeg, nincs súlya a vízben – hogy is lehetne annak, aki árnyékokból sűrűsödött össze? Szorítanak a combjai, és ezek férficombok, és én nőként roppanok össze köztük. Aztán a nyakamra szorított kézzel emel ki derékig a vízből, és tudom, hogy így fogok meghalni, és el fogok élvezni a kezei között a haláltusámban, ahogy kontrollálja a lélegzetem. És löki ki a mérgeket és a vágyakat megint, a hasamon, az ágyékomon át, köpül az alfelemmel, ahogy oda-vissza lök a combján, a lábszárán. Én csak vakon engedelmeskedem, nőként, nem, nem is, rongy- és próbababaként, mert tudom, hogy amit tesz, az jó, és nekem ez a tudat a boldogság.

Aztán keresztre feszít a két kezével, miközben érzem a teste melegét a derekamtól lefelé, és lehunyt szemmel nézek végig a szomjúságtól haldokló növényeken, lefelé a hegyről. A por kavarog, és távolról látom, ahogy a nyár belovagol Jeruzsálembe. Nyár van. Tudom. Sőt, azt is, hogy odalenn, messze délen, az örökös napsütésben, a sivatag mélyén fojtón, sárgán vibrál az eljövendő…

William Butler Yeats: A második eljövetel

Ismeretlen katana

Női rónin vagyok. Rónin, mert valaha szamuráj voltam, de elvesztettem az uram, és a becsületem, és azóta zsoldos vagyok. Szamuráj etika vezet. A becsületé, a hűségé, de nem lehetek hűséges igazán, mert az összetört kínai vázát nem lehet megragasztani. A testem, a lelkem maga az a feszültség, ami a lojalitás parancsa és a gazdátlanság bánata között feszül.

De bonyolultabb: nő vagyok, nem csak ember. A nőnek egy különös alesete, amit szinglinek hív a kurrens, trendi szóhasználat: fonnyadó gyereklány, kivénhedt Lolita, aki soha nem lett asszonnyá. Olyan rónin vagyok, akinek sosem volt igazi ura, aki fogadta és felelősen viselte volna a hűségét. Az idő tett róninná, nem a saját árulásom, vagy a sors tragédiája. Ebben a sorrendben. Az asszony számomra a termékenység, a tejtől duzzadó mell, az, aki magától és magában természetes életörömmel van, szavak nélkül, csak létezik és örömöt sugároz a világban. És ez nem vagyok, nem lettem, a rózsabimbó kipattanás nélkül hal hamvába. Lepréselt bimbó leszek két pergamenlap között, amit talán én írhatok tele, nekem most ez a dolgom.

(A Hattori Hanzo penge nincs a képen. Talán azért, mert a szellemet még nem tudom vizualizálni. Vagy talán azért, mert még nem vagyok kész rá, hogy viseljem.:))

Újra az anyaméhben (Watsu víziterápia)

A termálmedence felett pára gomolyog, álomszerűen ködlenek fel a víz mellett tornyosuló fenyőfák. Hihetetlen luxusnak tűnik, hogy hópelyhek olvadnak szét a meztelen karomon, miközben a combomat a testmeleg víz cirógatja – és mindez hétköznap délelőtt.

Odavezet a víz alatti padhoz, leültet, kinyújtja a kezét, én belehelyezem a magamét, lehunyom a szemem, lehúz a padról, és elkezdődik az utazás. Lebegek a vízben, a tenyerébe veszi a fejem, úgy tart, mint egy kisbabát, finoman emeli meg a térdem a másik kezével, és jobbra-balra úsztat. Aztán már csak a fejemet tartja, a hátamon siklok a vízben, mint egy vidra, kígyózik a lábam jobbra-balra. Nem is, már sellő vagyok, nem vidra, érzem, ahogy összenőnek a lábaim, és beborítják az ezüstpikkelyek…

A meleg, vizes arcomra kis tűszúrásként hullanak a hópelyhek, hogy aztán finom, hűsítő érintésként olvadjanak bele a meleg nedvességbe. Az ölébe vesz, és elkezdi kihúzni a karomat, majd a lábamat. A végébe belejajdulok, nagyon fáj, de jó, borzongató fájdalom ez. Mintha most ébredne a testem egy álomból, olyan, mint a reggeli nyújtózkodás, lefoszlik a testemről az éjszaka mozdulatlan dermedtsége. Fájdalmasan sóhajtanak a tagjaim, de örömmel ízlelik a végtelent. A gerincoszlopom teleszkópos, nem is tudtam, növök felfelé megcsókolni a napot. Végigdögönyözi a hasamat a víz alatt, erős masszírozással löki kifelé a mérgeket. Majd megint a hátamon lebegek, ritmikusan, erőteljesen emelgeti ki a vízből a fenekem, most a vágyaim és a szexuális energiáim lövellnek ki a vízbe.

Aztán megint csak lebegek, vidrasellőként kígyózom körben a medencében, ahogy húzza a kisbabát a fejénél fogva, és egy idő után már maga vagyok a víz, kívül-belül teljesen azonos az élettel, semmi feszültség, semmi örvény, csak áramlás szabadon…és ott vagyok az armorikai partok előtt, ahol néma, darabos sziklákkal szakad bele a világ a nyugati óceán végtelen kékjébe, de az a víz most türkizszínű, meleg, kénes szagú, és én magam vagyok az a víz, ott, a világ kezdeténél és végénél, az idők kezdeténél és végénél, a közeg, amiben az élet születik, csordultig tele élettel, maga az élet… és folynak a könnyeim a bizonyosságtól, hogy meg kell szülnöm a még meg sem fogant kislányom, hiszen ez a csoda ott van, mindig velem, a méhembe zárva…

Valószerűtlen újra érezni a pad keménységét a fenekem alatt. Másodpercekig tart, amíg rádöbbenek, hogy már nem érzem a testét. Percekig tart, amíg ki tudom nyitni a szemem, és további percekig, amíg visszatérek. Önkéntelenül is visszabújok az ölébe, és dünnyögve mesélek az armorikai partokról, a kislányról, a sellőségről. Jövő héten, ugyanekkor, ugyanitt. Nem élhetek többé a trip nélkül.