Női rónin vagyok. Rónin, mert valaha szamuráj voltam, de elvesztettem az uram, és a becsületem, és azóta zsoldos vagyok. Szamuráj etika vezet. A becsületé, a hűségé, de nem lehetek hűséges igazán, mert az összetört kínai vázát nem lehet megragasztani. A testem, a lelkem maga az a feszültség, ami a lojalitás parancsa és a gazdátlanság bánata között feszül.
De bonyolultabb: nő vagyok, nem csak ember. A nőnek egy különös alesete, amit szinglinek hív a kurrens, trendi szóhasználat: fonnyadó gyereklány, kivénhedt Lolita, aki soha nem lett asszonnyá. Olyan rónin vagyok, akinek sosem volt igazi ura, aki fogadta és felelősen viselte volna a hűségét. Az idő tett róninná, nem a saját árulásom, vagy a sors tragédiája. Ebben a sorrendben. Az asszony számomra a termékenység, a tejtől duzzadó mell, az, aki magától és magában természetes életörömmel van, szavak nélkül, csak létezik és örömöt sugároz a világban. És ez nem vagyok, nem lettem, a rózsabimbó kipattanás nélkül hal hamvába. Lepréselt bimbó leszek két pergamenlap között, amit talán én írhatok tele, nekem most ez a dolgom.
(A Hattori Hanzo penge nincs a képen. Talán azért, mert a szellemet még nem tudom vizualizálni. Vagy talán azért, mert még nem vagyok kész rá, hogy viseljem.:))
