Ismeretlen katana

Női rónin vagyok. Rónin, mert valaha szamuráj voltam, de elvesztettem az uram, és a becsületem, és azóta zsoldos vagyok. Szamuráj etika vezet. A becsületé, a hűségé, de nem lehetek hűséges igazán, mert az összetört kínai vázát nem lehet megragasztani. A testem, a lelkem maga az a feszültség, ami a lojalitás parancsa és a gazdátlanság bánata között feszül.

De bonyolultabb: nő vagyok, nem csak ember. A nőnek egy különös alesete, amit szinglinek hív a kurrens, trendi szóhasználat: fonnyadó gyereklány, kivénhedt Lolita, aki soha nem lett asszonnyá. Olyan rónin vagyok, akinek sosem volt igazi ura, aki fogadta és felelősen viselte volna a hűségét. Az idő tett róninná, nem a saját árulásom, vagy a sors tragédiája. Ebben a sorrendben. Az asszony számomra a termékenység, a tejtől duzzadó mell, az, aki magától és magában természetes életörömmel van, szavak nélkül, csak létezik és örömöt sugároz a világban. És ez nem vagyok, nem lettem, a rózsabimbó kipattanás nélkül hal hamvába. Lepréselt bimbó leszek két pergamenlap között, amit talán én írhatok tele, nekem most ez a dolgom.

(A Hattori Hanzo penge nincs a képen. Talán azért, mert a szellemet még nem tudom vizualizálni. Vagy talán azért, mert még nem vagyok kész rá, hogy viseljem.:))

Újra az anyaméhben (Watsu víziterápia)

A termálmedence felett pára gomolyog, álomszerűen ködlenek fel a víz mellett tornyosuló fenyőfák. Hihetetlen luxusnak tűnik, hogy hópelyhek olvadnak szét a meztelen karomon, miközben a combomat a testmeleg víz cirógatja – és mindez hétköznap délelőtt.

Odavezet a víz alatti padhoz, leültet, kinyújtja a kezét, én belehelyezem a magamét, lehunyom a szemem, lehúz a padról, és elkezdődik az utazás. Lebegek a vízben, a tenyerébe veszi a fejem, úgy tart, mint egy kisbabát, finoman emeli meg a térdem a másik kezével, és jobbra-balra úsztat. Aztán már csak a fejemet tartja, a hátamon siklok a vízben, mint egy vidra, kígyózik a lábam jobbra-balra. Nem is, már sellő vagyok, nem vidra, érzem, ahogy összenőnek a lábaim, és beborítják az ezüstpikkelyek…

A meleg, vizes arcomra kis tűszúrásként hullanak a hópelyhek, hogy aztán finom, hűsítő érintésként olvadjanak bele a meleg nedvességbe. Az ölébe vesz, és elkezdi kihúzni a karomat, majd a lábamat. A végébe belejajdulok, nagyon fáj, de jó, borzongató fájdalom ez. Mintha most ébredne a testem egy álomból, olyan, mint a reggeli nyújtózkodás, lefoszlik a testemről az éjszaka mozdulatlan dermedtsége. Fájdalmasan sóhajtanak a tagjaim, de örömmel ízlelik a végtelent. A gerincoszlopom teleszkópos, nem is tudtam, növök felfelé megcsókolni a napot. Végigdögönyözi a hasamat a víz alatt, erős masszírozással löki kifelé a mérgeket. Majd megint a hátamon lebegek, ritmikusan, erőteljesen emelgeti ki a vízből a fenekem, most a vágyaim és a szexuális energiáim lövellnek ki a vízbe.

Aztán megint csak lebegek, vidrasellőként kígyózom körben a medencében, ahogy húzza a kisbabát a fejénél fogva, és egy idő után már maga vagyok a víz, kívül-belül teljesen azonos az élettel, semmi feszültség, semmi örvény, csak áramlás szabadon…és ott vagyok az armorikai partok előtt, ahol néma, darabos sziklákkal szakad bele a világ a nyugati óceán végtelen kékjébe, de az a víz most türkizszínű, meleg, kénes szagú, és én magam vagyok az a víz, ott, a világ kezdeténél és végénél, az idők kezdeténél és végénél, a közeg, amiben az élet születik, csordultig tele élettel, maga az élet… és folynak a könnyeim a bizonyosságtól, hogy meg kell szülnöm a még meg sem fogant kislányom, hiszen ez a csoda ott van, mindig velem, a méhembe zárva…

Valószerűtlen újra érezni a pad keménységét a fenekem alatt. Másodpercekig tart, amíg rádöbbenek, hogy már nem érzem a testét. Percekig tart, amíg ki tudom nyitni a szemem, és további percekig, amíg visszatérek. Önkéntelenül is visszabújok az ölébe, és dünnyögve mesélek az armorikai partokról, a kislányról, a sellőségről. Jövő héten, ugyanekkor, ugyanitt. Nem élhetek többé a trip nélkül.

Test, mozgás, fény, árnyék

2009.01.24.

Newton azt mondta: minden test nyugalomban marad vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez mindaddig, amíg ezt az állapotot egy másik test meg nem változtatja. Einstein az általános relativitáselméletben ezt valahogy afféleképpen:) pontosította, hogy minden test egyenes vonalú egyenletes mozgást végez, csak éppen a négydimenziós téridőben. Egyszerűen más, szokatlan látószögből nézett a dologra, amitől mindjárt pofonegyszerűvé vált és kisimult minden, mint a homlokon a ráncok. Az jutott erről az eszembe a napokban, hogy talán azért tűnhet úgy férfi szemmel, hogy egy nő szeszélyes, kiszámíthatatlan és logikátlan időnként, mert más dimenziókban gondolkodunk. Ami férfi szemmel hisztinek tűnhet, az női fejjel, a nők által látott és megélt dimenziókban valójában egyenes vonalú egyenletes mozgás:)...

Úgy gondolom, hogy a férfiak sokkal direktebben, kevésbé áttételesen (ha úgy tetszik, egyszerűbben) reagálnak a külvilágból érkező hatásokra - mintha egy tükröt tartanának a beérkező fény útjába, ami azt visszaveri. A nők ezzel szemben sokkal áttételesebben reagálnak a hatásokra, sokféle szálon futtatják párhuzamosan és oda-vissza a gondolatokat, érzéseket - mintha legalább két tükör lenne a fejünkben, de inkább sok, ami között oda-vissza cikáznak a fénysugarak, mielőtt visszatükröződnének a külvilágba. Az első elegáns, tiszta, világos vonalvezetésű esztétika, a második a pergő-forgó, cikázó fények varázslatos szépsége. És mégis sokkal többször szenvedünk a különbözőség miatt, mint ahányszor őszinte ámulattal csodáljuk a másság szépségét. Így leszünk mágikus, szemet gyönyörködtető fényjelenségekből hisztis tyúkok és érzéketlen tuskók... kár:).

(Az Androméda-ködről készült fotót sajnos az internetről voltam kénytelen ellopni, mert hasonlót még nem állt módomban készíteni.:))

Sóhajtásnyi szünet

2009.01.23.

Betegen minden más. Egyszerre élesebb és tompább a világ. Nagyon leszűkül és kiélesedik azokra mindennapi rutinokra, szükségletekre, amiket máskor öntudatlanul csinálsz végig, mindenféle erőfeszítés nélkül. Lélegzetet venni megpróbáltatás, lemenni a boltba kimerítő, hátradőlni vagy felülni kész kálvária. Ez felemészti az energiáid nagy részét, ezekre összpontosítasz, fegyelmezed magad, hogy végigcsináld, hogy ne törj le attól, hogy alig-alig vagy most ennél többre képes. Persze, próbálod mellette elvégezni azt, amit már bevállaltál és lemondhatatlan, illetve próbálod fenntartani a normális működés látszatát, meg készülsz a szebb jövőre:).

Éppen ezért itt is igyekszem kommunikálni, ismerkedni annyira, amennyire bírok, de belül mosolygok: most valahogy nagyon másnak látszik ez a világ is. Őszintén szólva, ilyenkor nehéz felvenni a fétisdíva megszokott szerepét, nehéz játékosan, könnyedén évődni. Olyan, mintha vastagon korrektoroznám a szem alatti árnyékokat, kicsattanóan egészséges, fényes piros szájfényt mázolnék az ajkaimra, vagy túlzóan bronzbarna púderrel és harsányan élénkszínű pirosítóval leplezném az arcom sápadtságát. Valahol mégis erőltetni a megszokott működést - ahogy nagyon tisztelem nagyapáinkat azért, mert minden reggel megborotválkoztak a lövészárokban. A háborúban is rendet kell tartani, a bajban is erős védőbástyája a normalitásnak a rutin rituális imitálása, avagy nőiesen: a leheletnyit eltúlzott smink a betegágyban.

Mégis - a szívem mélyén olyan fájdalmasan tisztán látom, hogy most igazából csak szeretetre, törődésre, érintésre, gondoskodásra van szükségem. Mit bánom én az összes szexuális izgalmat - sőt, nem is az enyémet, hanem mások szexuális izgalmát -, amikor csak esendő, sérülékeny ember vagyok. Amikor a fájdalom együtt lüktet a szívemmel. A levelek és a szándékok nagy része fakó, színtelen, önző, amire semmi, de semmi szükségem. Mindenkit tiszteltetek, de a többség olyasmit kínál, sőt, tukmál, ami nekem nem kell, nem jó, csak róla szól, még ha ennek ő nincs is tudatában. Pőrén vagyok most együtt a hiánnyal, a társkapcsolatból körém font szeretetháló hiányával, és didergek...

Mégis, amint kicsit jobban lettem az első kezelés után, rögtön befűzettem magam a tűzpiros új lakkfűzőmbe. Magasabbra a tetőt, ácsok, azaz holnap reggel erősebb vonalat rajzolok a csillámló éjfekete tussal a virtuális szemem fölé...