The Second Coming (Watsu II.)

Ma, a termálmedencében döbbentem rá, hogy kitört a nyár. Lehunyt szemmel is láttam, ahogy szétterpesztik a csíkos napozóágyakat, kinyit a lángossütő és kavarog a fokhagyma nehéz illata a sűrű nyári levegőben, ahogy megszólalnak a táskarádiók, és mindenki ropogósra grillezteti magát a nappal. Apu ölbe vett és játszott velem végre, mert Apu olyan keveset ér rá évközben. De most vidrázott velem, mert vidrázni a legjobb, csak fogta fejem a vízben, én összeszorítottam a mancsaim a mellem előtt, és úsztam háton, bumfordin, áramvonalasan és kajánul. Aztán Apa ölbe vett, és Apa erős és biztos, fogta a kis vékony combjaim a nagy erős combjával, és hátradöntötte a fejem, hogy ringatózzak, miközben magasra emelte a kezem a vízből. Föööl meg le, ahogy egy szellő hintáztatja az ágat…

Közben Apa szól, hogy engedjem el magam… persze, ficánkolok megint, azt mondják, hogy nyughatatlan a gyerek… Na, jó, Apa biztos valami jót tervez, nekem meg igazából olyan jó csak lenni ernyedten, mint a rongybaba.

A fejemen érzem a zsebkendőt, hogy ne égjen meg a fejem búbja, a négy sarkán csomó, és Tomi bátyám bíztat a partról, hogy Dundi Fógel: picit kövér vagyok, igen, de olyan kicsattanóan egészséges, mint aki napi két narancs levét issza, és persze fityiszt mutatok neki. Futólag látom még Bornai Tibort, aki hamburgert eszik a mólón.

A táskarádiók recsegnek, és nagy a sor a lángosos előtt, de kit érdekel, ha Apa velem játszik, és kacagok, önfeledten, hogy ez jó, ahogy Apa brrr, brrr, mint a gép szánt velem a vízben jobbra-balra… a nyakába veszi a lábam és úgy enged el, mert tudja hogy nem fogok megfulladni, tartja fejem, mint kisbabakoromban. Apa a szememben egy hős személy, Apa kocsit hajt… De Apa most kihúzza lábam, aztán meg összecsomagolja. Apa, ez nem olyan jó, vigyél inkább hátiban, mert az nekem jár. Engem hátiban kell, hogy vigyenek.

Aztán az ölébe von, hátulról, én meg beleomlok az apaölbe. Itt minden jó, és biztonságos. Két oldalról kezdi masszírozni a nyakam. És felnyögök a brutális fájdalomtól – meg az izgalomtól. Apa abban a pillanatban átváltozik egy sötét hajú férfivá, aki a hálószobám sarkában sűrűsödött össze az éjszaka homályából. (Rém)álom, vágy és képzelet. Testes most is, de a test csak tömeg, nincs súlya a vízben – hogy is lehetne annak, aki árnyékokból sűrűsödött össze? Szorítanak a combjai, és ezek férficombok, és én nőként roppanok össze köztük. Aztán a nyakamra szorított kézzel emel ki derékig a vízből, és tudom, hogy így fogok meghalni, és el fogok élvezni a kezei között a haláltusámban, ahogy kontrollálja a lélegzetem. És löki ki a mérgeket és a vágyakat megint, a hasamon, az ágyékomon át, köpül az alfelemmel, ahogy oda-vissza lök a combján, a lábszárán. Én csak vakon engedelmeskedem, nőként, nem, nem is, rongy- és próbababaként, mert tudom, hogy amit tesz, az jó, és nekem ez a tudat a boldogság.

Aztán keresztre feszít a két kezével, miközben érzem a teste melegét a derekamtól lefelé, és lehunyt szemmel nézek végig a szomjúságtól haldokló növényeken, lefelé a hegyről. A por kavarog, és távolról látom, ahogy a nyár belovagol Jeruzsálembe. Nyár van. Tudom. Sőt, azt is, hogy odalenn, messze délen, az örökös napsütésben, a sivatag mélyén fojtón, sárgán vibrál az eljövendő…

William Butler Yeats: A második eljövetel

Újra az anyaméhben (Watsu víziterápia)

A termálmedence felett pára gomolyog, álomszerűen ködlenek fel a víz mellett tornyosuló fenyőfák. Hihetetlen luxusnak tűnik, hogy hópelyhek olvadnak szét a meztelen karomon, miközben a combomat a testmeleg víz cirógatja – és mindez hétköznap délelőtt.

Odavezet a víz alatti padhoz, leültet, kinyújtja a kezét, én belehelyezem a magamét, lehunyom a szemem, lehúz a padról, és elkezdődik az utazás. Lebegek a vízben, a tenyerébe veszi a fejem, úgy tart, mint egy kisbabát, finoman emeli meg a térdem a másik kezével, és jobbra-balra úsztat. Aztán már csak a fejemet tartja, a hátamon siklok a vízben, mint egy vidra, kígyózik a lábam jobbra-balra. Nem is, már sellő vagyok, nem vidra, érzem, ahogy összenőnek a lábaim, és beborítják az ezüstpikkelyek…

A meleg, vizes arcomra kis tűszúrásként hullanak a hópelyhek, hogy aztán finom, hűsítő érintésként olvadjanak bele a meleg nedvességbe. Az ölébe vesz, és elkezdi kihúzni a karomat, majd a lábamat. A végébe belejajdulok, nagyon fáj, de jó, borzongató fájdalom ez. Mintha most ébredne a testem egy álomból, olyan, mint a reggeli nyújtózkodás, lefoszlik a testemről az éjszaka mozdulatlan dermedtsége. Fájdalmasan sóhajtanak a tagjaim, de örömmel ízlelik a végtelent. A gerincoszlopom teleszkópos, nem is tudtam, növök felfelé megcsókolni a napot. Végigdögönyözi a hasamat a víz alatt, erős masszírozással löki kifelé a mérgeket. Majd megint a hátamon lebegek, ritmikusan, erőteljesen emelgeti ki a vízből a fenekem, most a vágyaim és a szexuális energiáim lövellnek ki a vízbe.

Aztán megint csak lebegek, vidrasellőként kígyózom körben a medencében, ahogy húzza a kisbabát a fejénél fogva, és egy idő után már maga vagyok a víz, kívül-belül teljesen azonos az élettel, semmi feszültség, semmi örvény, csak áramlás szabadon…és ott vagyok az armorikai partok előtt, ahol néma, darabos sziklákkal szakad bele a világ a nyugati óceán végtelen kékjébe, de az a víz most türkizszínű, meleg, kénes szagú, és én magam vagyok az a víz, ott, a világ kezdeténél és végénél, az idők kezdeténél és végénél, a közeg, amiben az élet születik, csordultig tele élettel, maga az élet… és folynak a könnyeim a bizonyosságtól, hogy meg kell szülnöm a még meg sem fogant kislányom, hiszen ez a csoda ott van, mindig velem, a méhembe zárva…

Valószerűtlen újra érezni a pad keménységét a fenekem alatt. Másodpercekig tart, amíg rádöbbenek, hogy már nem érzem a testét. Percekig tart, amíg ki tudom nyitni a szemem, és további percekig, amíg visszatérek. Önkéntelenül is visszabújok az ölébe, és dünnyögve mesélek az armorikai partokról, a kislányról, a sellőségről. Jövő héten, ugyanekkor, ugyanitt. Nem élhetek többé a trip nélkül.

Wellness

„…már kellemetlenül feszítik a hüvelyemet az ujjai, de meg vagyok hatva, mennyire célratörően és fegyelmezetten igyekszik megtalálni a titkos pontot, a bűvös ritmust, ahol átszakad a gát. Tud a gátról, őszintén megmondtam neki, hogy nehezen élvezek el. Szégyellem magam és zavarban vagyok, hogy nem tudok eléggé elengedve magam összpontosítani, fegyelmezetten megküzdeni az élvezetért – zavarban vagyok a figyelmes gondoskodástól, ahogy az összetört testemet óvja, mégis célratörően, keményen próbál kielégíteni, és egyszerűen, nyersen zavar az idegenség, ahogy először hatol belém a vágyával, a lényével, az illatával, az ujjaival. Megérzi bennem a visszahúzódást, az elernyedést.
- Jobban szeretnéd, ha megkorbácsolnálak? – halkan koppannak a szavai a hátam mögött.
- Igen - suttogom.
- Huszonötöt fogsz kapni. Hangosan, érthetően számold. A következőt csak akkor kapod, ha kimondtad a számot. Te diktálod a ritmust.
Nagyon előzékeny. Óvatos, finom, puhatolózó, lenyűgöz az intelligenciája. Az első csapás kissé bizonytalan.
- Egy – mondom hangosan.

Egyre kevésbé tétovák a következő csapások.
- Kettő, három, négy, öt… - felveszem a ritmust, szinte puskaropogásként jönnek a számok. Egyre csípősebben csapnak le a szálak.
- Kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő… - pontos, fegyelmezett tánclépésekként követik a számok az egyre intenzívebb csapásokat.
- Tizenhat, tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc… - teljesen tűzbe jöttem, szinte úszom a fájdalomban.
- Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom – szinte ziháló, eksztatikus mantra a célegyenesben, aztán keményen koppan a vége:
- Huszonöt.
Tapintható a csend és a sóhaj is. A hátamra gördülök. Rámosolyogok, de közben csak azt érzem: helyreállt a világ rendje. A békesség kívül és belül összefolyik, és én feloldódom ebben a nedvességben.
Kissé zavartan néz rám, és gyengéden végigsimít az arcomon:
- Most simultál ki teljesen. Te most pihensz igazán. Neked ez egy wellness kúra.
- Igen – mosolygok szélesen, boldogan. – Mondtam, hogy én egy ilyen lájtos, napsugaras mazo vagyok, aki szeret békés, polgári életet élni a pálcájával, a korbácsával meg a kedves partnerével.
- Én ezt így nem mondanám – mondja eltűnődve. – Még soha nem hallottam ilyen kemény beszámolást. Szinte szívtad magadba, habzsoltad. Mint aki nagyon-nagyon ki van éhezve…
Aztán betakargatott óvatosan a nagy franciaágyon, én meg doromboltam elégedetten, és cirógatott az ablakon beáradó délutáni aranyfény…”

Gyógyító érintés

2009.01.19.

Volt egy kisebb balesetem a múlt héten, amitől szó szerint a padlóra kerültem. Elég rendesen megroppantam testileg-lelkileg, mert amúgy is kimerültem, lemerültem érzelmileg és fizikailag a múlt év végére. A baleset után minden mozdulat fájt, a levegővétel is gondot okozott, sem ülni, sem feküdni, sem aludni nem tudtam. Persze, lehet erre azt mondani, hogy mazochistaként akár folytonos gyönyörforrásként is felfoghattam volna az egészet. Az igazság azonban az, hogy egy mazochista számára is létezik jó és rossz fájdalom, ráadásul ahogy mindennek megvan a maga elrendelt ideje, úgy a fájdalomnak is. Más dolog felkészülni a fájdalomra reszkető szívvel, várakozva-vágyakozva, elfogadni a számomra kedves kézből, gyönyörrel, izgalommal keverten, átélni a szépen felépített ívét és gondosan tervezett dinamikáját, aztán megpihenni az orgazmus után pihegve az ölelő karokban - bene gesserit, jól viselted. Az a jó fájdalom. A rossz fájdalom erőszakos, alattomos, céltalan, otromba, nincs kifutása, nem vezet sehová, és nincs szépen levezetve. Agresszív, hívatlan, kellemetlen vendég a testemben. Hát ez most ilyen volt.

Szerencsére még december végén, amikor masszőrt kerestem, belefutottam a neten egy régi, sok éve nem látott kedves ismerősöm honlapjába, aki mindenféle alternatív gyógyászati módszerekkel foglalkozik. Meg is beszéltük, hogy januárban megmasszíroz, de hát, ugye, kénytelen voltam SMS-ben értesíteni a kellemetlen affér után, hogy ez most bizonytalan időre elhalasztódik. Ő perceken belül felhívott, kikérdezett, majd mosolyogva megállapította, hogy pont most van szükségem egy kis energiára, akupresszúrára és minden egyéb jótékony hatású érintésre. Délután eljött, és bő félóra alatt talpra állított - szó szerint. Teljes bizalommal adtam át magam az érintéseknek, a nyomkodásnak. Néha azt kérte, csak dőljek bele a karjába, ne én dolgoztassam az izmaim, csak engedjek neki, hagyjam, hogy irányítson, húzzon, fordítson. Pontosan olyan volt, mint egy jó dom: figyelmes, gondoskodó, nyugodt, érzékeny. Jó, az azért mosolyogva elhangzott a szájából, hogy "nem árt némi szadista beállítottság ehhez a dologhoz, különben nem bírnám elviselni, mekkora fájdalmat okozok bizonyos mozdulatokkal", mégse volt az egésznek semmi szexuális jellege. Nagyon testi volt és nagyon érzéki, de mégsem szexuális töltetű. A kezelés után felkeltem, felélénkültem, teát főztem. Egészen jól éreztem magam, de azt tapasztaltam meglepve, hogy fájdalmasan lüktetni kezdenek az izmaim a problémás helyen. "Mert most tért vissza beléjük az élet" - mondta csendesen. És belém is akkor tért vissza: a gyógyító érintéstől. És innen nézve már nem baj, hogy sajogva lüktet a szívem...