Keresem a szót

Vannak időszakok, amikor elfogy a szó. Mert nem helyénvaló. Talán különös egy ennyire intim témájú blogban ezt írni: az intimitásomat őrzöm. Az intimitás számomra az otthon szinonímája, és, mint tudjuk, azért vagyunk a világon...

Több mint két hónapja próbáljuk újrarendezni fejben magunkat Ziggyvel. Amióta félig együtt élünk. Azaz az első pillanattól. Erről még nem tudok mit írni, túlságosan változóban van minden.

Most a képek ideje van, eddig 1300-at készítettünk.

Ismeretlen katana

Női rónin vagyok. Rónin, mert valaha szamuráj voltam, de elvesztettem az uram, és a becsületem, és azóta zsoldos vagyok. Szamuráj etika vezet. A becsületé, a hűségé, de nem lehetek hűséges igazán, mert az összetört kínai vázát nem lehet megragasztani. A testem, a lelkem maga az a feszültség, ami a lojalitás parancsa és a gazdátlanság bánata között feszül.

De bonyolultabb: nő vagyok, nem csak ember. A nőnek egy különös alesete, amit szinglinek hív a kurrens, trendi szóhasználat: fonnyadó gyereklány, kivénhedt Lolita, aki soha nem lett asszonnyá. Olyan rónin vagyok, akinek sosem volt igazi ura, aki fogadta és felelősen viselte volna a hűségét. Az idő tett róninná, nem a saját árulásom, vagy a sors tragédiája. Ebben a sorrendben. Az asszony számomra a termékenység, a tejtől duzzadó mell, az, aki magától és magában természetes életörömmel van, szavak nélkül, csak létezik és örömöt sugároz a világban. És ez nem vagyok, nem lettem, a rózsabimbó kipattanás nélkül hal hamvába. Lepréselt bimbó leszek két pergamenlap között, amit talán én írhatok tele, nekem most ez a dolgom.

(A Hattori Hanzo penge nincs a képen. Talán azért, mert a szellemet még nem tudom vizualizálni. Vagy talán azért, mert még nem vagyok kész rá, hogy viseljem.:))

Glamúr és lakk: fétis - de nem az igazi

2009.01.31.

Szenvedélyesen gyűjtöm a lakkruhákat. Először fotózáshoz szereztem be néhány darabot, aztán az első fétisbarát szórakozóhely megnyílása után már felbátorodtam, és esti viseletként hordani is elkezdtem őket - egyelőre csak ebben a kávézóban. Kiskoromtól vonzott a csillogás, a színpadias öltözék, az extravagáns, jellemzően darkos külső, a jelmezek. Amióta az eszemet tudom, sóvárgok azután, hogy beszabadulhassak egy színházi vagy kölcsönzői jelmezraktárba, és kedvemre turkálhassak a legyezők, boák, flitteres semmiségek, fényes cicaruhák, csipkeköltemények, franciás fűzők és habzó alsószoknyák között. A helyiségben van persze egy jó nagy tükör, a magányos gyönyör kitűnő forrása, amiben elmerülök, ami előtt órákra megáll az idő...

A lakk szerencsésen egyesít sok mindent, ami mindig is a kedvenceim közé tartozott, sőt, több annál: a punkosnál is extrémebb, a csipkefeketénél is sötétebb, a kisestélyinél is alkalmibb, a szaténfűzőnél is szexisebb, a jelmeznél is álomszerűbb és Ziggy Stardustnál is földönkívülibb. Az idézőjelbe tevés magasiskolája. High-tech Barbie baba, cyber Marie Antoinette, plasztik gótikus királynő. Amikor először megláttam magam talpig lakkban a kávézó öltözőfülkéjének tükrében, elmosolyodtam: címlaplánnyá változtam, fétismodellé, valaki nagyon más voltam, és mégis akkor dugta ki a fejét a világba egy kislány nagyon mélyről, nagyon belőlem, aki már sosem hitte volna, hogy valaha megteheti az első tipegő lépéseit a világban, azokon a 11 centis üvegsarkakon.

A betegség heteiben szinte naponta érkeztek a csomagok légipostán - női módra a kényszerű szobafogságban is vásárlással vigasztaltam magam -, de az új jövevények többnyire tűzpiros színben bontakoztak ki a csomagokból, megtörve a szekrényben a fekete egyeduralmát. Most majd a rózsaszín korszak következik, de a kettő között bekopogtatott egy citromsárga Kill Bill ihletésű cicaruha is, aminek még gyakorlom a viselését. A lakkot meg kell tanulni viselni, a cicaruhát különösen. Elsőre idegen, meg kell szoknunk egymást, mindketten túl merevek vagyunk, tanuljuk egymás hajlatait, zegzugait és a részletek játékát, össze kell simulnunk, együtt kell mozdulnunk. Van valami örömteli érzéki összecsiszolódás a történetben. Persze nem olyan, mint az általam éppen hogy csak megkóstolt latexszel, a lakkal könnyedebb, olcsóbb, játékosabb, kommerszebb, szárazabb, kevésbé bizarr és kevésbé érzéki az élmény.

Pontosan ezért mondják rá a latexfetisiszták: a lakk nem az igazi. Valahol igazuk is van. A lakkban kevesebb a szexualitás és több a flört, mint ahogy én magam sem vagyok igazából fetisiszta, csak flörtölök, kísérletezek, belekóstolgatok az ínyencségekbe, de nem merülök alá ebben az extrémen izgalmas, bűvös világban. Az én szexualitásom valójában jellemzően puritán: a csupasz test, hús és testnedvek megunhatatlan izgalma. A lakkruha meg mindezek csendes tanúja a sarokban, ahová még az első pár perc után vágták oda sietősen...

(A latex különös világába nagyon szeretnivaló, kreatív és egyedi bepillantást nyújt Kriszta ruhásszekrénye a neten.)

Sóhajtásnyi szünet

2009.01.23.

Betegen minden más. Egyszerre élesebb és tompább a világ. Nagyon leszűkül és kiélesedik azokra mindennapi rutinokra, szükségletekre, amiket máskor öntudatlanul csinálsz végig, mindenféle erőfeszítés nélkül. Lélegzetet venni megpróbáltatás, lemenni a boltba kimerítő, hátradőlni vagy felülni kész kálvária. Ez felemészti az energiáid nagy részét, ezekre összpontosítasz, fegyelmezed magad, hogy végigcsináld, hogy ne törj le attól, hogy alig-alig vagy most ennél többre képes. Persze, próbálod mellette elvégezni azt, amit már bevállaltál és lemondhatatlan, illetve próbálod fenntartani a normális működés látszatát, meg készülsz a szebb jövőre:).

Éppen ezért itt is igyekszem kommunikálni, ismerkedni annyira, amennyire bírok, de belül mosolygok: most valahogy nagyon másnak látszik ez a világ is. Őszintén szólva, ilyenkor nehéz felvenni a fétisdíva megszokott szerepét, nehéz játékosan, könnyedén évődni. Olyan, mintha vastagon korrektoroznám a szem alatti árnyékokat, kicsattanóan egészséges, fényes piros szájfényt mázolnék az ajkaimra, vagy túlzóan bronzbarna púderrel és harsányan élénkszínű pirosítóval leplezném az arcom sápadtságát. Valahol mégis erőltetni a megszokott működést - ahogy nagyon tisztelem nagyapáinkat azért, mert minden reggel megborotválkoztak a lövészárokban. A háborúban is rendet kell tartani, a bajban is erős védőbástyája a normalitásnak a rutin rituális imitálása, avagy nőiesen: a leheletnyit eltúlzott smink a betegágyban.

Mégis - a szívem mélyén olyan fájdalmasan tisztán látom, hogy most igazából csak szeretetre, törődésre, érintésre, gondoskodásra van szükségem. Mit bánom én az összes szexuális izgalmat - sőt, nem is az enyémet, hanem mások szexuális izgalmát -, amikor csak esendő, sérülékeny ember vagyok. Amikor a fájdalom együtt lüktet a szívemmel. A levelek és a szándékok nagy része fakó, színtelen, önző, amire semmi, de semmi szükségem. Mindenkit tiszteltetek, de a többség olyasmit kínál, sőt, tukmál, ami nekem nem kell, nem jó, csak róla szól, még ha ennek ő nincs is tudatában. Pőrén vagyok most együtt a hiánnyal, a társkapcsolatból körém font szeretetháló hiányával, és didergek...

Mégis, amint kicsit jobban lettem az első kezelés után, rögtön befűzettem magam a tűzpiros új lakkfűzőmbe. Magasabbra a tetőt, ácsok, azaz holnap reggel erősebb vonalat rajzolok a csillámló éjfekete tussal a virtuális szemem fölé...