Keresem a szót

Vannak időszakok, amikor elfogy a szó. Mert nem helyénvaló. Talán különös egy ennyire intim témájú blogban ezt írni: az intimitásomat őrzöm. Az intimitás számomra az otthon szinonímája, és, mint tudjuk, azért vagyunk a világon...

Több mint két hónapja próbáljuk újrarendezni fejben magunkat Ziggyvel. Amióta félig együtt élünk. Azaz az első pillanattól. Erről még nem tudok mit írni, túlságosan változóban van minden.

Most a képek ideje van, eddig 1300-at készítettünk.

Ismeretlen katana

Női rónin vagyok. Rónin, mert valaha szamuráj voltam, de elvesztettem az uram, és a becsületem, és azóta zsoldos vagyok. Szamuráj etika vezet. A becsületé, a hűségé, de nem lehetek hűséges igazán, mert az összetört kínai vázát nem lehet megragasztani. A testem, a lelkem maga az a feszültség, ami a lojalitás parancsa és a gazdátlanság bánata között feszül.

De bonyolultabb: nő vagyok, nem csak ember. A nőnek egy különös alesete, amit szinglinek hív a kurrens, trendi szóhasználat: fonnyadó gyereklány, kivénhedt Lolita, aki soha nem lett asszonnyá. Olyan rónin vagyok, akinek sosem volt igazi ura, aki fogadta és felelősen viselte volna a hűségét. Az idő tett róninná, nem a saját árulásom, vagy a sors tragédiája. Ebben a sorrendben. Az asszony számomra a termékenység, a tejtől duzzadó mell, az, aki magától és magában természetes életörömmel van, szavak nélkül, csak létezik és örömöt sugároz a világban. És ez nem vagyok, nem lettem, a rózsabimbó kipattanás nélkül hal hamvába. Lepréselt bimbó leszek két pergamenlap között, amit talán én írhatok tele, nekem most ez a dolgom.

(A Hattori Hanzo penge nincs a képen. Talán azért, mert a szellemet még nem tudom vizualizálni. Vagy talán azért, mert még nem vagyok kész rá, hogy viseljem.:))

Karcsú, fekete és hajlékony

Ez a közös a kedvenc BDSM eszközeimben. Illetve emellett még a korbács és a lovaglópálca csípős is, és mindkettő bőrből van. A sima játékhoz (nem shibarihoz) használt köteleim puha pamutból készültek. Mindegyik ott van mindig az ágyam mellett: részben azért, mert szépek, részben azért, mert kedvesek a szívemnek. Dísztárgyak is, de ennél sokkal többek. Mindig rácsodálkozom, hogy ezek a levegőnél alig sűrűbbnek tűnő, karcsú és éteri eszközök micsoda intenzív, pontos és mindent elborító fájdalmat, illetve totális korlátozottságot képesek okozni.

A pálca olyan, mint egy két tőrrel felszerelt, fürge mozgású, táncoslábú bárd egy szerepjátékban. Hajlékony, gyors, és nagyon pontos. Kegyetlenül hasító, csípős fájdalmat tud okozni, de simogatni is lehet vele.

A korbács kevésbé pontos, de nagyon intenzív, ahogy ezer szállal elborít – ez is hol fájdalmasan, hol simogatóan. A visszacsapó szálak okozzák a legfájdalmasabb, és persze nem várt, kiszámíthatatlan ingereket. Szeszélyes, finom, különleges eszköz. Ha két korbács, vagy a korbács és a pálca együtt kényeztet értő és érzékeny kezekben, az egészen kivételesen káprázatos élmény.

A kötelek számomra a BDSM építőkockái. Tényleg a LEGO-hoz hasonlatosak: bármire felhasználhatók, világokat lehet építeni (fonni) belőlük és ezek adnak igazán teret a kreativitásnak. A szexshopokban kapható drága „célszerszámok” kevésbé vonzanak: mondjuk egy nyakörvvel kombinált csukló- és bokabilincs árából már elég rendes mennyiségben és minőségben lehet esztétikus köteleket venni, amik aztán nem csak erre az egy célra használhatók fel. Azért vágytam gyerekkoromban is jobban a LEGO-ra, mint mondjuk egy miniatűr játék mosógépre, mert a LEGO-s doboz ezernyi világ megunhatatlan ígéretét rejtette: 1000 in 1. A kötél lehet bilincs, szemtakaró, nyakörv, fűző, nyitott tangabugyi, péniszgyűrű – és a legjobb, ha folyamatosan változik, átalakul, és a játék közben ebből minél több alakot felvesz. Hüpp, hüpp, hüpp, Barba trükk, avagy papucs orrán pamutbojt. Hiába, a BDSM végül mégiscsak a homo ludens kedves esti szórakozása:)…

De azért még egy vallomás idekívánkozik a végére: bármennyire is csodálom ezeket az eszközöket (és talán ez az érzés áll bennem a legközelebb a fetisizmushoz), valójában mégis valahol magamat látom bennük. Kacsúk, finomak, hajlékonyak, mégis kegyetlenek, pontosak, fürgék és kihívást jelentenek – Nárcisz pedig olyan szeretettel tud nézni a tükörbe:)…

Kamaszkorunk legszebb daca: újratöltve

Ágnes: Titkaid (Dés-Berencsi)

Azért éneklem végig ezt a számot minden alkalommal a videót nézve, mert szinte pontosan így tér vissza kísérteni az elalvás előtti alfában nekem is ez a laza, friss, kócos, romantikusan durcás szöveg a magyar James Deantől/River Phoenixtől. Pár évtizeddel idősebben, jó pár ránccal gazdagabban, kissé meghökkenve, hogy már a gyerekeim lehetnének az akkori szenvedélyeim, de ez valahol mégis én vagyok, és, ugye, mindez örök és elpusztíthatatlan... Meg azért is, mert Frenyó Ágnestől már tíz éve valami ilyesmit vártam, bár igazából nem tudom, mit éreztem meg benne. Valami hasonlóságot biztosan. Amit fényesen igazol a kismellű nőnek előnytelen fűző választása is:)...

Glamúr és lakk: fétis - de nem az igazi

2009.01.31.

Szenvedélyesen gyűjtöm a lakkruhákat. Először fotózáshoz szereztem be néhány darabot, aztán az első fétisbarát szórakozóhely megnyílása után már felbátorodtam, és esti viseletként hordani is elkezdtem őket - egyelőre csak ebben a kávézóban. Kiskoromtól vonzott a csillogás, a színpadias öltözék, az extravagáns, jellemzően darkos külső, a jelmezek. Amióta az eszemet tudom, sóvárgok azután, hogy beszabadulhassak egy színházi vagy kölcsönzői jelmezraktárba, és kedvemre turkálhassak a legyezők, boák, flitteres semmiségek, fényes cicaruhák, csipkeköltemények, franciás fűzők és habzó alsószoknyák között. A helyiségben van persze egy jó nagy tükör, a magányos gyönyör kitűnő forrása, amiben elmerülök, ami előtt órákra megáll az idő...

A lakk szerencsésen egyesít sok mindent, ami mindig is a kedvenceim közé tartozott, sőt, több annál: a punkosnál is extrémebb, a csipkefeketénél is sötétebb, a kisestélyinél is alkalmibb, a szaténfűzőnél is szexisebb, a jelmeznél is álomszerűbb és Ziggy Stardustnál is földönkívülibb. Az idézőjelbe tevés magasiskolája. High-tech Barbie baba, cyber Marie Antoinette, plasztik gótikus királynő. Amikor először megláttam magam talpig lakkban a kávézó öltözőfülkéjének tükrében, elmosolyodtam: címlaplánnyá változtam, fétismodellé, valaki nagyon más voltam, és mégis akkor dugta ki a fejét a világba egy kislány nagyon mélyről, nagyon belőlem, aki már sosem hitte volna, hogy valaha megteheti az első tipegő lépéseit a világban, azokon a 11 centis üvegsarkakon.

A betegség heteiben szinte naponta érkeztek a csomagok légipostán - női módra a kényszerű szobafogságban is vásárlással vigasztaltam magam -, de az új jövevények többnyire tűzpiros színben bontakoztak ki a csomagokból, megtörve a szekrényben a fekete egyeduralmát. Most majd a rózsaszín korszak következik, de a kettő között bekopogtatott egy citromsárga Kill Bill ihletésű cicaruha is, aminek még gyakorlom a viselését. A lakkot meg kell tanulni viselni, a cicaruhát különösen. Elsőre idegen, meg kell szoknunk egymást, mindketten túl merevek vagyunk, tanuljuk egymás hajlatait, zegzugait és a részletek játékát, össze kell simulnunk, együtt kell mozdulnunk. Van valami örömteli érzéki összecsiszolódás a történetben. Persze nem olyan, mint az általam éppen hogy csak megkóstolt latexszel, a lakkal könnyedebb, olcsóbb, játékosabb, kommerszebb, szárazabb, kevésbé bizarr és kevésbé érzéki az élmény.

Pontosan ezért mondják rá a latexfetisiszták: a lakk nem az igazi. Valahol igazuk is van. A lakkban kevesebb a szexualitás és több a flört, mint ahogy én magam sem vagyok igazából fetisiszta, csak flörtölök, kísérletezek, belekóstolgatok az ínyencségekbe, de nem merülök alá ebben az extrémen izgalmas, bűvös világban. Az én szexualitásom valójában jellemzően puritán: a csupasz test, hús és testnedvek megunhatatlan izgalma. A lakkruha meg mindezek csendes tanúja a sarokban, ahová még az első pár perc után vágták oda sietősen...

(A latex különös világába nagyon szeretnivaló, kreatív és egyedi bepillantást nyújt Kriszta ruhásszekrénye a neten.)