Újra az anyaméhben (Watsu víziterápia)

A termálmedence felett pára gomolyog, álomszerűen ködlenek fel a víz mellett tornyosuló fenyőfák. Hihetetlen luxusnak tűnik, hogy hópelyhek olvadnak szét a meztelen karomon, miközben a combomat a testmeleg víz cirógatja – és mindez hétköznap délelőtt.

Odavezet a víz alatti padhoz, leültet, kinyújtja a kezét, én belehelyezem a magamét, lehunyom a szemem, lehúz a padról, és elkezdődik az utazás. Lebegek a vízben, a tenyerébe veszi a fejem, úgy tart, mint egy kisbabát, finoman emeli meg a térdem a másik kezével, és jobbra-balra úsztat. Aztán már csak a fejemet tartja, a hátamon siklok a vízben, mint egy vidra, kígyózik a lábam jobbra-balra. Nem is, már sellő vagyok, nem vidra, érzem, ahogy összenőnek a lábaim, és beborítják az ezüstpikkelyek…

A meleg, vizes arcomra kis tűszúrásként hullanak a hópelyhek, hogy aztán finom, hűsítő érintésként olvadjanak bele a meleg nedvességbe. Az ölébe vesz, és elkezdi kihúzni a karomat, majd a lábamat. A végébe belejajdulok, nagyon fáj, de jó, borzongató fájdalom ez. Mintha most ébredne a testem egy álomból, olyan, mint a reggeli nyújtózkodás, lefoszlik a testemről az éjszaka mozdulatlan dermedtsége. Fájdalmasan sóhajtanak a tagjaim, de örömmel ízlelik a végtelent. A gerincoszlopom teleszkópos, nem is tudtam, növök felfelé megcsókolni a napot. Végigdögönyözi a hasamat a víz alatt, erős masszírozással löki kifelé a mérgeket. Majd megint a hátamon lebegek, ritmikusan, erőteljesen emelgeti ki a vízből a fenekem, most a vágyaim és a szexuális energiáim lövellnek ki a vízbe.

Aztán megint csak lebegek, vidrasellőként kígyózom körben a medencében, ahogy húzza a kisbabát a fejénél fogva, és egy idő után már maga vagyok a víz, kívül-belül teljesen azonos az élettel, semmi feszültség, semmi örvény, csak áramlás szabadon…és ott vagyok az armorikai partok előtt, ahol néma, darabos sziklákkal szakad bele a világ a nyugati óceán végtelen kékjébe, de az a víz most türkizszínű, meleg, kénes szagú, és én magam vagyok az a víz, ott, a világ kezdeténél és végénél, az idők kezdeténél és végénél, a közeg, amiben az élet születik, csordultig tele élettel, maga az élet… és folynak a könnyeim a bizonyosságtól, hogy meg kell szülnöm a még meg sem fogant kislányom, hiszen ez a csoda ott van, mindig velem, a méhembe zárva…

Valószerűtlen újra érezni a pad keménységét a fenekem alatt. Másodpercekig tart, amíg rádöbbenek, hogy már nem érzem a testét. Percekig tart, amíg ki tudom nyitni a szemem, és további percekig, amíg visszatérek. Önkéntelenül is visszabújok az ölébe, és dünnyögve mesélek az armorikai partokról, a kislányról, a sellőségről. Jövő héten, ugyanekkor, ugyanitt. Nem élhetek többé a trip nélkül.