2009.01.31.Szenvedélyesen gyűjtöm a lakkruhákat. Először fotózáshoz szereztem be néhány darabot, aztán az első fétisbarát szórakozóhely megnyílása után már felbátorodtam, és esti viseletként hordani is elkezdtem őket - egyelőre csak ebben a kávézóban. Kiskoromtól vonzott a csillogás, a színpadias öltözék, az extravagáns, jellemzően darkos külső, a jelmezek. Amióta az eszemet tudom, sóvárgok azután, hogy beszabadulhassak egy színházi vagy kölcsönzői jelmezraktárba, és kedvemre turkálhassak a legyezők, boák, flitteres semmiségek, fényes cicaruhák, csipkeköltemények, franciás fűzők és habzó alsószoknyák között. A helyiségben van persze egy jó nagy tükör, a magányos gyönyör kitűnő forrása, amiben elmerülök, ami előtt órákra megáll az idő...
A lakk szerencsésen egyesít sok mindent, ami mindig is a kedvenceim közé tartozott, sőt, több annál: a punkosnál is extrémebb, a csipkefeketénél is sötétebb, a kisestélyinél is alkalmibb, a szaténfűzőnél is szexisebb, a jelmeznél is álomszerűbb és Ziggy Stardustnál is földönkívülibb. Az idézőjelbe tevés magasiskolája. High-tech Barbie baba, cyber Marie Antoinette, plasztik gótikus királynő. Amikor először megláttam magam talpig lakkban a kávézó öltözőfülkéjének tükrében, elmosolyodtam: címlaplánnyá változtam, fétismodellé, valaki nagyon más voltam, és mégis akkor dugta ki a fejét a világba egy kislány nagyon mélyről, nagyon belőlem, aki már sosem hitte volna, hogy valaha megteheti az első tipegő lépéseit a világban, azokon a 11 centis üvegsarkakon.
A betegség heteiben szinte naponta érkeztek a csomagok légipostán - női módra a kényszerű szobafogságban is vásárlással vigasztaltam magam -, de az új jövevények többnyire tűzpiros színben bontakoztak ki a csomagokból, megtörve a szekrényben a fekete egyeduralmát. Most majd a rózsaszín korszak következik, de a kettő között bekopogtatott egy citromsárga Kill Bill ihletésű cicaruha is, aminek még gyakorlom a viselését. A lakkot meg kell tanulni viselni, a cicaruhát különösen. Elsőre idegen, meg kell szoknunk egymást, mindketten túl merevek vagyunk, tanuljuk egymás hajlatait, zegzugait és a részletek játékát, össze kell simulnunk, együtt kell mozdulnunk. Van valami örömteli érzéki összecsiszolódás a történetben. Persze nem olyan, mint az általam éppen hogy csak megkóstolt latexszel, a lakkal könnyedebb, olcsóbb, játékosabb, kommerszebb, szárazabb, kevésbé bizarr és kevésbé érzéki az élmény.
Pontosan ezért mondják rá a latexfetisiszták: a lakk nem az igazi. Valahol igazuk is van. A lakkban kevesebb a szexualitás és több a flört, mint ahogy én magam sem vagyok igazából fetisiszta, csak flörtölök, kísérletezek, belekóstolgatok az ínyencségekbe, de nem merülök alá ebben az extrémen izgalmas, bűvös világban. Az én szexualitásom valójában jellemzően puritán: a csupasz test, hús és testnedvek megunhatatlan izgalma. A lakkruha meg mindezek csendes tanúja a sarokban, ahová még az első pár perc után vágták oda sietősen...
(A latex különös világába nagyon szeretnivaló, kreatív és egyedi bepillantást nyújt Kriszta ruhásszekrénye a neten.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése